Székelyföldi szösszenetek
„Szalazúgyvolt…”, hogy szeretünk Erdélybe menni, az székelyekhö’. Volt pár kalandunk már ott, amiből most egy színes kis csokrot állítok össze.
Gyergyószentmiklóson voltunk, a közelben volt a szállásunk, de eltévedtünk a városban. Megálltunk egy MOL-kútnál, ahol is tankoltunk és próbáltunk útba igazítást kérni. Még a kocsiban ültünk, mikor odalép hozzánk egy ember és kérdi: „Oszt szopatókábelük van-é’?” Fogalmunk sem volt miről is beszél, mígnem rájöttünk hogy neki „bikakábel” kéne. Talált is másnál (úgy látszik ez ott szokás). Mi bementünk a benzinkútra, de oly ékes czifra székely nyelvezettel adták az útmutatást, hogy nem sok hasznát vettük. Na, kicaplatunk a kocsihoz, közben a „szopatókábeles” fickó már beröffentette a csotrogányát és hallván a tanácstalanságunkat, mondta ,hogy majd ő átvezet a városon. Így is tett, szépen mentünk utána, a város vége táblánál megállt mellettünk és mutatta, csak arra tovább egyenesen. Majd tökön-babón=záróvonalon megfordult és visszament a városba(!).
Ezen a környéken portyáztunk még pár napig. Egyszer Székelyudvarhelyről tartottunk a szállás felé, mikor még a városban, egy buszmegállóban stoppolt egy tinédzser fiú.
Úgy meg lepődtem, hogy megálltam, ablak lehúz, kérdem: mi a baj. Mondja: Zetelakára szeretne eljutni, mert ott lakik, a busz meg bő egy óra múlva jön. Pont útba esett, felvettük. Közben persze beszélgettünk, kiderült, hogy a helyi líceumba (gimnázium?) jár, 16 éves és egyáltalán nem beszél románul. Csodálkoztunk ,ez hogy lehet. Az egész iskola magyar(!), még a tanárok is. Sosem lesz érettségije, mert megbukik román nyelvből. De neki erre nincs szüksége, majd gázszerelőnek tanul, azt meg tudja csinálni magyarul is.
