„Szalazúgyvolt…”, hogy az egyik 7végén – ugyanaz a négyes, aki a Cserepes-kőben is meghált –, elhatározta, hogy ismét eltölt egy éjszakát a Bükkben. A mostani célpont a Lonci-rét volt.
Volt ott egy egy kirándulóknak készített fedett megálló. Ráadásul volt benne egy tök üres emelet. Szal mondám: „menjünk, aluggyunk ott”. Így is történt, összeállt a 4 fős csapat, deszantos hálózsákkal, némi hideg élelemmel + vízzel. Ez a hely sem egy turistákkal agyontiport övezet. Felszambáztunk a rétre, tüzet raktunk, megvacsiztunk, ki mit hozott, és az „emeleten” lefeküdtünk aludni. Akkor még igazi tél volt. Kb: –10 °C fok lehetett (a lényeg, hogy hajnalban fagyott.) A kohász csizmám nedves, hasított bőr szára úgy megfagyott reggelre, hogy olyan kemény lett mint egy konzerv doboz teteje. A fiúk újfent tüzet raktak, a csizmámat meg belették, hogy kiolvadjon. Ez meg is történt. Hozták azon melegében, fel is vettem, de mivel bőrtalpa volt, faszögekkel (ilyen ma már csak a mesében van), ami egy tenyérnyi területen leégett, ezért kicsit „hűvös volt” benne. Hazamentünk. 2 következménye volt volt. 1.) Az egyik cimbi anyja felhívta a családomat, hogy miattam lett a gyerekének arcüreg gyulladása. 2.) A megégett talpú csizmát, el kellett vinnem egy cipészhez, aki – óriási szerencsémre – „meghegesztette” a csizmát. Azóta, bármikor arra járok kocsival, mindig eszembe jut ez az ominózus történet.
„Szalazúgyvolt…”, hogy a ’70-es évek végén (1978–79-ben (!), az „agyambó” kiapadhatlan forrásként előbúvó ötletektől vezérelve, egyszer elmentünk négyen az Országos Kéktúra útvonala mentén, a Cserepes-kő sziklaodú mészkőbarlangba. Az öcsém, én, meg még két kaladvágyó cimbi. Mind középiskolások voltunk. Anyáméknak 1 hétig kellett könyörögni, hogy engedjenek el, de végülis meglett az engedély.
Valahol a Bükk közepén található barlang, a legközelebbi lakott helytől minimum 10 km-re. Félkör alakú, deszkákkal védett bejáratába egy ajtót is felszereltek, ezen keresztül lehet bejutuni a 6 méter hosszú, 7 méter széles és 2,5 méter magas barlang egyetlen termébe, ahol egyszerű fapriccsek találhatók, nagyjából hat személyrészére. Ezért ha itt tervezünk megszállni, derékaljat és meleg hálózsákot mindenképpen hozzunk magunkkal! A szálláshelyen található még egy dobkályha is.
Az egyik cimbi (nem tudom honnan), szerezett nekünk deszantos, 3 rétegű hálózsákot, ami -15 °C-ig kellemes alvást biztosít. Anno, még az volt a szokás, hogy a legutolsó lakó, összekészített annyi fát a kályha mellé amivel valamennyire fel lehetett fűteni a barlangot. Ez mondjuk úgy +10–15 fok °C-t jelentett. Csak az odaút volt vagy 10 óra. Be fűtöttünk a dobkályhába, melegedtünk. Mindenki megette azt, amit hozott. Majd lefeküdtünk aludni. Mindez április 4-én volt. Mikor elindultunk, Miskolcon esett eső. Rá se rántottunk, mink felmentünk. Reggel aztán, ébredéskor konstatáltuk, hogy itt bizony hó esett az éjjel, nem is kicsi. Elindultunk hazafelé, térdközépig érő szűz hóban. Nekem jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy taposhattam a szűz hóban a nyomot, mert egy vasbetétes kohász csizma volt rajtam. Mire a buszhoz értünk – pedig akkor még jó erőben voltam, mert heti 3-4 alkalommal is futottunk 10 km a tesómmal –, úgy elfáradtam, hogy a buszon elaludtam. Úgy kellett kicibálniuk. Emlékezetes túra volt, az már biztos.
Középiskolás koromban az Öcsémmel együtt tájfutók voltunk. Elég jól tájékozódok, de az Öcsém ebben fenomenális volt. Életemben nem találkoztam még ilyen tájékozódási képességgel ami neki van. Meg mivel én spec. angolra Ő meg spec. tornára járt, jobban is futott nálam. Történt egyszer, még a 70-es évek végén, hogy rendeztek Miskolc-Tapolcán egy éjszakai tájfutó versenyt. Mondanom sem kellett, mindketten kellőképp ráizgultunk.
Azok kedvéért akik ebben járatlanok, dióhéjban összefoglalnám a tájékozódási futás lényegét. Adva van egy erdő, kapsz egy nagyon részletes térképet szintvonalakkal meg mindenféle jelzéssel, kivéve azt az egyet, hogy ezen kívül még a turista ösvények sincsenek feltüntetve rajta. Van nálad egy profi iránytű + a térképen belelőve fél tucat pont, amit a vadonban meg kell keresned, ott van olyanféle cucc mint a tűzőgép, csak a tűk különböző formátumban állnak. Mikor egyenként(!) elstartolsz, akkor az a feladat, hogy a térkép+iránytű+zseblámpa kombóval, minden pontnál átlyukasztva a térképet a legrövidebb időn belül érjél célba. (Természetesen közben végig futsz a dzsindzsában.)
Na szóval, volt ez a Miskolc-Tapolcán rendezett éjszakai tájfutó verseny. Este 9-kor volt a rajt az erdőben lévő kőbányába vezető úton. Térkép kioszt, rajt. Itt (kivételesen) engedélyezve volt a tömegrajt. El is startolt a nem túl népes csapat. Én csak az Öcsémet figyeltem és próbáltam vele lépést tartani, az első pontig sikerült is. Míg ott vacakoltam a térképpel + a tűpárnával, az Öcsém eltűnt az erdőben, így tök egyedül maradtam az nagy setét kerek erdő közepén. Én lélekben feladtam a versenyt, és az új célom az lett, hogy találjak vissza a starthelyre. Nem így történt. Eltévedtem. Térkép, iránytű mellett sem tudtam hol lehetek, és merre van a cél. Már nem futottam, csak sétáltam, próbáltam fények és hangok alapján tájékozódni, de semmit nem érzékeltem. Nagyjából megéreztem, merre is kell mennem, mikor átcsörtetve egy bozótoson, egy visszacsapódó ág lekapta rólam a szemüvegem. Tudnivaló, hogy erőst rövidlátó vagyok, a térképet kiválóan láttam, de az erdőt csak elmosódottan. Eddig nem is estem pánikba, de ezen a ponton nagyon komolyan elkezdtem aggódni az életemért. Lementem kutyába és az avarban tapogatózva keresgéltem a szemüvegemet, amit egy idő után szerencsére megtaláltam. Ismét megpróbáltam navigálni, de már dőlt rólam a jeges veríték. Csak a jóisten tudja hogyan, visszataláltam a célba. A startkaput meg mindent már eltüntettek, csak az Öcsém volt ott. Mindez éjjel egykor. Ő, testvériesen fogadott: – Hol a faxban voltál, már 2 órája itt dekkolok miattad. Mondtam, hogy eltévedtem. Megértette. És mivel éjnek éjjele volt, busz már nem járt, úgyhogy futottunk még 6 kilométert hazáig. Éjjel 2-kor estünk be az ajtón. Szerencsénkre a szüleim már mélyen aludtak 🙁 .
A következő telet már Miskolcon töltöttem és amikor megint elkezdett esni a hó, úgy gondoltam, hogy a rallys kocsimmal és téli gumijaival felmegyek a Bükkbe.
Érdekesség képpen: a Bing Image Creator által alkotott AI kép
Lillafüred előtt járhattam, mikor jött egy kis szellő és elém döntött egy fenyőfát, de olyan hirtelen, hogy satufékkel is nekimentem. Komoly baj nem történt, de leszakadt a kipufogó (a trabin elöl van). Bedobtam a csomagtartóba, beizzítottam újra, és éktelen zajjal elindultam lefelé. Aztán „visszakettes” padlógáz, mert mögöttem sorra dőltek kifele az útra a fenyők. Itt már az életemért rettegtem. Hazamenet közben még bejelentettem a tűzoltóknak, hogy valószínűleg „kivonulásuk lesz” a Bükkbe.
Ettől rosszabb élményem csak a „hírhedt tátrai erdőirtás” volt. De az már egy másik történet.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
