„Szalazazúgyvolt…”, hogy ’92-ben amikor 2 hónapot tölthettem Ausztráliában az Öcsém jóvoltából kb. 2 hétig, egy egyetemista párnál lakhattam Melbourne-ben. A bérleti díj a két kutyájuk őrzése volt. Mivel már akkor is nagy állatbarát voltam, hamar összemelegedtem az kutyokkal, A második nap után már a kezemből ettek, az ölemben aludtak. A fiatal pár ezt nagyon értékelte. Hálából ingyen laktam, ettem, éltem náluk. Melbourne-ben (a leglakhatóbb ausztrál településen ezen 2 hét alatt 3 említésre méltó kalandom volt.
Az első: amikor a fiatalok kora reggel elmentek az egyetemre, az én feladatom a kutyák körüli teendők voltak. Adtam nekik enni-inni, megsétáltattam őket, aztán otthagytam őket a lakásban. Nem bánták, így szoktatták őket. Történt egy nap, hogy busszal bementem a belvárosba, úgymond városnézni. Esett az eső. Ültem a buszon, néztem ki az ablakon és láttam egy angol gyepes nagy zöld mezőt, ahol fehérbe öltözött emberek kriketteztek(!). Ez náluk olyan nemzeti sport mint nálunk a foci. Gondoltam hamarost vége lesz a mérkőzésnek… Bementem a belvárosba, leszálltam, sétáltam vagy 4(!) órát. Mikor mentem vissza, a krikettcsapat, a szakadó esőben még mindig ott játszott. (Gondoltam is, hogy ezek nem teljesen százasok.)
Második: Már sötétedet, mikor leszáltam az egyik buszról és vártam a csatlakozást. Egyedül voltam a buszmegállóban. Egyszercsak egy közeli fa koronája elkezdett zörögni. Közelebb mentem, és mit látnak szemeim, egy posszum (hasonló mint az amerikai oposszum, csak ausztrál). Lemászott a fáról és egyenest odajött hozzám. Előkaptam a Pajtás fényképezőgépemet, hogy készítek róla képet, de míg a géppel vacakoltam, egyészen odajött és mikor ellőttem a fotót, beleharapot a lencsébe. Megörökítettem fényképen (sajnos már nincs meg). Majd konstatálta, hogy nem ehető így visszamászott a fára és eltűnt.
Ezidőtájt, az egyetemista páros meghívott egy házibuliba, ami egy magas lakóház tetején volt éjszaka. Nem éreztem magam túl jól, a nyelvet sem beszéltem annyira jól, hogy bárkivel is csevegjek, nomeg az égvilágon senkit nem ismertem, úgyhogy vittem egy széket, jó messze a ricsajtól és ott üldögéltem egyedül, gyönyörködtem a csillagokban. Kis idő múltán odajött egy csaj és azt kérdzete: Mond, Te valami testőr vagy?
Mire kimatekoltam a választ otthagyott. Nem volt egy vidám 2 hét.
„Szalazúgyvolt…”, hogy a nagy ausztráliai utazásom másodnapján megérkeztem az első igazán érdekes helyre, nevezetesen Coober Pedy-be (opálbányászatáról ismert kisváros a Nagy-Viktória-sivatag közepén), ahová 11 órányi folyamatos 110 km/órás száguldás után érkeztünk meg. Útközben egyszer volt tervezett megálló – az Outback = a nagy semmi (bozót) közepén valahol –, egy útmenti, üres benzines hordónál. A sofőr kiszállt és „egy laza csuklómozdulattal” bedobta a nála lévő összespárgázott csomagot, ami tele volt levéllel, újsággal, prospektussal. Kérdeztük: mi volt az, ahol megálltunk?
– Egy postaláda – jött a válasz, – heti egyszer hozok bele cuccot és itt hagyom. – Na és ki a tulajdonos? – Őt még sosem láttam, de biztosan él, mert hétről hétre eltűnik a pakk. (!)
Coober Pedy: Szerte a világon az opálbányászatáról híres, bár mostanra nagyjából kimerült, már hanyatlóban van. „Specialitása”, hogy az emberek a kiürült bánya tárnáiban laknak a földalatt, ahol a természetes hőszigetelésnek köszönhetően mindig kellemes a hőmérséklet. Én is becuccoltam egy ilyen „back packers”-be, ami olcsó tömegszállást jelent, összesen 10 dollár volt egy éjszaka. Szerencsémre teljesen üres volt, úgyhogy nagyon komfortosan éreztem magam. Volt zuhanyzó is, igaz fizetős. Mint nálunk az autómosó úgy működött, 25 centért fél percig lehetett zuhanyozni. Felszerelkeztem egy marék aprópénzzel, így kezdtem neki a zuhanyzásnak. A vízfolyás olyan gyorsan abbamaradt, hogy bőven szappanos maradtam utána. Életemben nem zuhanyoztam soha ilyen fénysebességgel mint akkor. Felfrissülve fel(😜)mentem a recepcióhoz, ahol egy fiatal hölgy kedvesen fogadott. Kérdeztem, milyen idő lesz? – Enyhe tavaszias idő, alig 35–37 °C fok. – És mégis mit lehet itt csinálni? Útbaigazított, hogy fizessek be egy Dog Fence látvány túrára. Így is tettem.
Ausztráliában kb. olyan híres mint a Távol-Keleten a kínai nagy fal.
A Dingo Fence vagy Dog Fence egy kártevő-kizáró kerítés Ausztráliában, amely a dingókat a kontinens viszonylag termékeny délkeleti részén tartja távol (ahol nagyrészt kiirtották őket), és megvédi Queensland déli részén a juhnyájakat. Ez az egyik leghosszabb építmény a világon. 5614 kilométer hosszan húzódik.” (Wikipedia)
Miután befizettem a túrára, előállt egy kisbusz – ment benne a légkondi ezerrel –, és felszálltunk rá mind az öten, valamennyien külföldiek voltunk, akikre emlékszem két svéd lány, egy osztrák és egy japán diák, meg jómagam. Elindultunk a vörös sivatagba, majd egy düledező drótkerítésnél megálltunk. Mit mondjak, nem voltam lenyűgözve. Annál inkább meglepett, hogy amint kiszálltunk a busz kellemes hűvös levegőjéből, a semmiből kb. egymillió légy lepett meg minket, de valami borzalom módon. Itt értettem meg, miért lehet minden turistaboltban „parafadugós sapkát” venni.
Mikor is jól „kigyönyörködtük” magunkat a kerítésben, kaptunk 20 perc szabadidőt, hogy opál után kutassunk. Ennek a lényege az volt, hogy a vörös színű köves-homokos sivatagban kellett a kavicsokat rugdosni, hátha szépen megcsillan valami. Láss csodát az egyik kavicsban tényleg észrevettem egy színes csillanást a tűző napfényben. Odavittem az idegenvezetőhöz – aki egyben a sofőr is volt – hogy ez meg mi? Ránézett és arcán döbbenetes undorral közölte, hogy ez bizony opál. Hurrá, ennek nagyon megörültem, nemhiába szűz kéz… Később kiderült, hogy a sofőr régebben opálbányász volt, de tönkrement, mert elhagyta a szerencséje, ezért utált engem annyira.
Visszatérve Coober Pedy-be, kerestem egy opál ékszer üzletet (nem volt nehéz, volt vagy egy tucat), bementem, illedelmesen köszöntem. A tulaj fogadta a köszönésem és egyből azt kérdezte, hogy honnan jöttem? Mondtam, hogy from Hungary Europe(!). Erre keblére ölelt: „– Akkor mi szomszédok vagyunk, merthogy én meg görög vagyok”. Egyből lett is barátság. Mutattam neki a kavicsot. – Mit lehetne ezzel kezdeni? – Adjam oda, ő majd megcsiszolja, hiszen ebből él. Így is lett, csiszolt belőle egy szív alakú medált, a napsütésben káprázatos színekben pompázott.
A „szomszéd” munka közben
Másnap fájó szívvel intettem búcsút Coober Pedynek – mert indultunk tovább –, de az emléke örökre megmaradt.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
