Gleccsersí

„Szalazúgyvolt…”, hogy mindig is érdekeltek az extremitások, de szemüveges mivoltom ezt erősen korlátozta. Így nem lehettem vadászpilóta, rallyversenyző, ejtőernyős stb. Maradt a „könyvmoly” szerepkör. Dzsentri családban nőttem fel. Anyám mindenre is(!) beíratott, jártam tánciskolába, színházba, könyvtárba. Már gyerekkoromtól elvittek síelni is. Azt nem mondom, hogy tudtam, de erősen próbálkoztam. Mikor kirepültem a családi fészekből, utána is nagyrészt megmaradtak ezek a szórakozások.

Egész életemben szerettem volna gleccsert látni. Még a 1990-es évek elején történt, hogy a kezembe került egy utazási irodának a prostpektusa, ahol „besíelős” utakat kínáltak. Ez annyit tesz, hogy még a szezon kezdete előtt, – relatíve olcsón – el lehetett menni olyan helyekre is, ami később már számomra megfizethetetlen volt. Ki is néztem  egyet Franciaországban. Pályaszállás, 150 km-nyi(!) sípálya komplexum, közel 3000 méteren a pálya. Úúú, ez baromira tetszett. Be is fizettem. Nagy örömömben, hogy milyen olcsó is volt, a maradék pénzemből vettem egy Ray Ban napszemüveget. Ennek még jelentősége lesz. Le volt árazva, mert ki is vesz ilyet novemberben? De, még így is drága volt.

Eljött az indulás napja – emlékszem Mikulás környéke volt –, nálunk a szokásos „takony idő”, de sebaj, megyek az Alpokba sízni! Az út egy végtelen gyötrődés volt, 24-26 óra buszon. Amikor leszálltunk akkor jöttem rá arra, miért is volt ez ilyen olcsó út. A „besíelős” utakat azért kínálták ennyiért, mert még az Alpokban sem tudták garantálni, hogy lesz elég hó(!). Ez rögtön realizálódott is, látván a szállás körül zöldellő mezőt. Itt kicsit elkeseredtem 🥲. Jött egy helyi csóka, látván elkámpicsorodott ábrázatunkat, kerékbe tört angolsággal mondta, hogy „dontvörri”. Hittük is meg nem is.
Másnap aztán megvették nekünk a síbérletet, ami már akkor fényképes volt és minden felvonón elfogadták. Ez Szlovákiához szokott lelkünknek szokatlan volt. Felszálltunk az első síliftre, ami a szálloda halljából(!) indult, (itt értettem meg a pályaszállás fogalmát). Mentünk vagy 20 percet felfelé, ott átszálltunk egy másikra. Itt már kezdett téliesre fordulni az idő, a hőmérséklet fagypont körül, kevés hó, biztató. Mégfentebb átszálltunk egy gleccservasútra – ez a föld alatt ment felfelé, nem is keveset. Mikor kiléptünk a végállomáson, na az, maga volt a mennyország. A kijárat mellett vagy 3 méternyi hó, zúzós hideg, szikrázó napsütés. Egyből mosolyt varázsolt a képemre, ami a fagy miatt meg is maradt. Ez volt a gleccser teteje. Innen csak lefelé lehetett síelni. Remekül karbantartott pályák, kevés ember, fantasztikus idő. Elindultam.
Ahogy ott siklottam lefelé, a fagy meg a menetszél csípte a szemem, következésképp könnyeztem is bőségesen. Szemüveges lévén kontaktlencse+napszemüveg kombóban voltam. A lejtő feléig élveztem a száguldást, mikor is összefolyt a szemem előtt a világ és kicsit furcsán kezdtem érezni magam. Eltelt pár másodperc mire ráéeszméltem, hogy „kikönnyeztem” az egyik kontaktlencsémet (2500 méter magasan egy sípálya kellős közepén). Na, megb@xa a qva élet felkiáltással, levettem a Ray Ban napszemüvegemet. Ahogy ott álldogáltam, hogy mitévő is legyek, megláttam a SZEMÜVEG BELSEJÉRE FELTAPADT KONTAKTLENCSÉT! Ilyen nincs – gondoltam – nem lehet, ekkora mákot. Na de hogy fogom ezt visszavarázsolni a szemembe? Óvatosan lecsúsztam a sípálya aljára, ahol volt egy ici-pici kunyhó. Ott tanyáztak a hegyimentők.

Gondoltam mentsenek már meg engem is. Bekopogtam, illedelmesen köszöntem, mire négy, szekercével faragott, napcserzett, borostás arc fordult felém. Tört angolsággal elmagyaráztam a probléma lényegét, de ezek csak meredtek rám. Persze franciák, csakazértsem beszélnek angolul.

Itt elkezdtem „aktivitizni”, mire leesett a tantusz, mi  a probléma. Egyikük nyitott egy ásványvizet, a kupakjába öntött egy keveset. A másik sarokban talált egy féltenyérnyi tükör darabot. Ezek segítségével szépen vissza okumláltam a lencsét a szememre. Hurrá! Siker, fény, csillogás. Kivillantották hófehér fogsoruk, mindeggyikkel kezet ráztam és iszkoltam vissza síelni.