„Szalazugyvolt…”, hogy reggel lezuhanyoztam, na nem úgy mint Coober Pedyben 🙂 és lementem a recepcióra, ‘hál istennek áldjuk az Urat, ez is beszélt angulul, mondámén őnéki, hogy asszondom, hagy haggyam máritten a nagypakk, mert este repülők haza és addig meg tennék én kicsinyég sétácskát Bangkokban. Mondá Ő: „YES, szőr, OK”!, osztan mégcsak LAKAT SEM KELLETT RÁ, bezárta egy szobába én meg mind az 5 dollárommal, a már csak két darabra fogyatkozott szendvicsállománnyommal meg a cocacolámmal elindútam városnézni (nemkisbátorság volt tőlem az éjszakai vegzatúra után). Dehát 1x élünk, elindultam.
Még jóságos rokonaim Ossziban, mikor megtudták, hogy megállok Thaiföldön, óva intettek az alábbiaktól:
Ne egyek semmit, ami helyi.
Ne igyak csak palackozott vizet.
Ne élvezzem ojjan „jóéletű”kisjányok társaságát, akik helyiek, merthogy 40%-uk hívpozítiv(!):(. (No nemmintha 5 AUD-ból még erre is futotta volna…)
Innen kezdve leginkább az egyetlen szórakozást a nézelődés jelenthette (fényképeim nincsenek, már nem tom miért, talán nem volt pénzem filmet venni(?), úgyhogy a maradék 5 dolcsimmal a zsebemben, elindultam a belváros felé. Nem gyengén koncentráltam arra, hogy emlékezzek, hol is hagytam a szállodámat, tekintve, hogy nappal is csak „kukac-írás” volt mindenütt (messziről is jól látható tájékozódási pontokat szemeltem ki) és azokat memorizálva sétáltam be a „FOLYÓPARTRA”. Ne is kérdezzétek, mi a neve, nemléxem. Ahogy ottan sétálgatok, láttam már a paloták arany tetejét (de erről majd később), mikor odalibben hozzám a már jólismert „jóarcúkiscsákó”, és éktelen tempóban elkezd valamit gajdolni valami kutyulék angol konyhanyelven. Kérdem tőle: Mivan? De ő csak „nyomta tovább a sódert”. Nagynehezen megértettem, hogy Ő(!) aztat szeretné, hogy béreljek egy dzsunkát és nézzem jól meg a „Floating market” place-t (=ez magyarul kabbe annyit tesz, hogy „lebegő avagy úszó piac”. ) Hámmondom, okés, de nincs pénzem, kérdem oszt mennyit kóstálna egy ilyen túra? Asszondi (denemámakétapródja:), hogy 10 dollár. Mondom, sorry, nekem csak 3 dollárom van (!) (piszok könnyen tanulok ám! :)))
Na jó, széles mosoly, (honnan ismerős ez nekem?) itt a dzsunka, oszt már mehetek is. Valóban ott állt egy hajó, ijjet is Dzsekicsen 2-ben lehet látni, volt vagy 10 méter hosszú, 1-2 méter széles és rajta volt a „kapitány” (tuggyátok egy jóarcúkiscsávó). Kérdem én: Hol vannak a többiek? – Nincsenek többiek, azok már elmentek. Hoppá, kezdet a gerincem környékén valami jeges érzés végigkúszni, hogy csak nem a taxis-rémsztori akar itten megismétlődni? Erre a kiscsákó, látja rajtam a pánikot, egyből megnyugtat, hogy semmi gond, csónakba beszáll, úszópiac megnéz, ugyanide visszajön, ő itt fog várni. Na gondoltam, egy életem-egy halálom, 3 dollárt csak megér, oszt mönnyünk. Csónakba be, „kapitány” parttól el, irány Horány avagy az úszópiac.
Éppen krúzoltunk a dzsunkával a folyón felfelé ezerrel és a város szép lassan elmaradt mögöttünk. Csak én meg a Kapitány. Mikor már a folyóparti házak is ritkulni kezdtek és itt-ott megjelent maga a dzsungel is, node akkor már nagyon „taxifílingje” lett a dolognak. 😫 (Dőlt rólam a veríték, denemcsakazért mert 35 °C fok volt és 99%-os páratartalom, hanem mert ismételten látva a kapitány rezzenéstelen arcát, ahogy dzsavelunk egyre távolbabb a lakott területektől (noakkor már tuttam, hogy elraboltak és valami dzsungelben lévő rablótanyára visznek. Csak azt nem értettem, milyen váltságdíjat várnak értem, mikor az ausztrál rokonokon kívül senki a Föld kerekén nem tudta, hogy egyáltalán Bangkokban vagyok.) Hát, gyerekek, ez a taxifíling belengte a bangkoki napomat. Megpróbáltam beszédbe elegyedni a Kapitánnyal, de ezsembeszélt anglisül, csak repesztettünk és repesztettünk a folyón(mellesleg a folyó sötétbarna vízű volt és olyan szagú mint nálunk a falusi pottyantóknak nyáron). Én meg csak néztem az órámat és próbáltam kitalálni, hogyan lehettem ekkora marha, hogy 24 óra leforgása alatt 2x is ugyanazt a kakit megetették velem, hogy én barom állat, miért hagytam, hogy legyőzze egészséges félelmemet a kíváncsiság. Amikor idáig értem az „önmarcangolásban”, akkor megérkeztünk az úszó piacra. A Kapitány lelassított és kézzel-lábbal elmutogatta, hogy fényképezzek+vásároljak, de én egy kóbor pillantás után „kőkemény” tekintettel visszát (!) intettem úgyhogy meg is fordultunk, oszt dzsaneltunk ám a „biztonságos” város irányába.
„Szalazúgyvót”…, hogy éppen repültem Ausztráliából hazafelé, tök egyedül(!). Az még most is úgy van, hogy Ausztrália olyan qva messze, de olyan messze van, hogy oda még a Jumbojet is csak sokára ér oda. Emlékezetem szerint 23 órán át repültem +1 leszállással. „Szal” egyenest a földgolyó túlfelén van. Még a Jumbojetnek – tuggyátok, annak a „kisméretű”, emeletes, 4 sugárhajtóművesnek – is le kell egyszer szállnia tankolni. Persze, honnan is tudnátok, mikor ma már az Airbus akármennyi sokkal, de sokkal nagyobb. Úgy, mint a magyar népmesékben. Elég az hozzá, hogy akkoriban ez volt a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe.
Akkoriban (lehet, hogy még ma is így van), a British Airways-nél volt olyan lehetőség, hogy mivel úgyis leszáll a gép Bangkokban tankolni, előzetes bejelentés alapján „x napra” megszakíthatod a repülést, és „y nap” múlva ülsz vissza, ugyanarra a jelű járatra. Így adódott, hogy 1 azaz egy (!) napra megálltam Bangkokban. Mivel jóságos távoli rokonomtól kapott útravalót elköltöttem Gore-Tex bicajos dzsekire, ezért összesen mintegy 20 AUD-vel a zsebemben, meg a nagynénikém fridzsiderjéből kapott 3 szendviccsel +2 liter Coca-Colával érkeztem hajnal egykor a bangkoki reptérre. Minden le volt zsírozva: „kicsekk”, utána a nagy cuccost betesz poggyászmegőrzőbe, aztán irány a város az öcsém útmutatása szerint, mert Ő már ezt végigcsinálta, még a szálloda nevét is megadta, hol aludjak. Igen ám, csak volt egy kis bibi. A poggyászmegőrző NEM VETTE BE A NAGY PAKKOT, MERT NEM VOLT RAJTA LAKAT (!). Mindezt hajnali két órakor. Hú bakker, no ez volt ám a gebasz!
Mondtam én a kiscsávónak, hogy nem érdekel, lopják el, de akkor is be akarom adni a megőrzőbe, mert óriási volt (félvállra akasztós, meg 23 kilós). Csakazértse vette be. „Rezisztens volt, mint a candida albicans”. 5 perc hasztalan erőlködés után, megadtam magam, és mondtam, hogy hívjon taxit. Kezemben a hotel neve – ami zsír új, + olcsó is, + pénzügyi keretbe is pont belefért. Jön a taxi, mutatom a cetlit. A poggyászos kiscsávó közben valamit belesúgott a taxis fülébe – én barom, akkor még azt hittem, hogy a címet –, és a taxi ezerrel elindul az éjszakába. No mentünk is vagy 40 (!) percet. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy itten kialakult valami nagyon gázos szitu, mert a taxis már 3x fordult meg ugyanazon(!) a háztömb körül. Próbáltam vele beszédbe elegyedni, de NEM BESZÉLT ANGOLUL!!! AZTÁN PRÓBÁLTAM KIDERÍTENI, HOGY HOL IS VAGYUNK, DE CSAK THAI NYELVEN („KUKACÍRÁS: ฉันไม่พูดภาษาอังกฤษ”) VOLT KIÍRVA. Ekkor már jeges verítékben ültem, mikor taxis hirtelen megállt és mondá: „HOTEL”. Megkönnyebbült sóhajjal kiszálltam, becihelődtem, de nem a keresett szállóba vitt az átok fattya – mert valszeg nem tudta hol van –, hanem egy másikba, de ott meg a legolcsóbb szoba is többe került mint 20 AUD. (Na ez volt egy tök gáz szitu.) Bangkok akkor volt úgy kb. 6 millió lakosú (!) nagyváros Az emberek 99,9%-a thai nyelven írt és beszélt, én meg egyedül voltam az éjszakában hajnal 3-kor, egy szálloda előtt az utcán, ahová a recepciós „udvariasan kitessékelt”. Minden sarkon 5-6 fős „jóarcú kis muksókból” álló csoportok hadováltak, ittak és cigiztek. Én meg ott álldogáltam – a vállamon a 25 kilós nagypakkal, elöl keresztben a kispakkal –, a kezemben egy térképpel, és arra gondoltam, hogy akkor most ezek itten: Kirabolnak, vagy elrabolnak. Esetleg megölnek, és utána rabolnak ki. Vagy agyonvernek, és közben rabolnak ki. De lehet, hogy megerőszakolnak és megölnek, és csak utána rabolnak ki. Én meg még elfutni sem tudok (meg hova is?). Mindezt 15(!) kemény ausztrál dollárért, mert már csak annyim maradt.
Mikor idáig értem töprengésemben, a sötét éji homályból előpöfögött egy „TUK-TUK” (=háromkerekű, robogóval hajtott riksa, amik a „Dzsekicsen” utánzós filmekben is százával száguldoznak). Ahogy az éj bugyrából rettenetes pöfögéssel, meg olyan kékes füstgomolyaggal előtüremkedett, olyan volt mint egy Trabi. Ahogy meglátott, meg is állt mellettem (gondolom látta bennem a „gazdag amerikai” turistát), és tört angolsággal rögvest fel is ajánlotta, hogy elvisz bárhová. – Oké, de mennyi lesz? – kérdem. – 5 dollár – jött a válasz. – Csak 3-at adok – mondom. Mire széles mosollyal az arcán: – Rendben. Menjünk, de hová is? – Adok 5 dollárt, ha olyan szállodába visz, ahol egy éjszaka is 5 dollár – alkudoztam tovább. Még szélesebb mosoly. (Tuggya a frász minek örült ennyire?). No mindegy, csak el innen. Tuk-tukra felpakol, gázfröccs, és már robogtunk is. A szívemet markoló jeges kéz kezdett kiengedni, mert elég „cimpatikus, meg „kici is volt”. Gondoltam, pakk sincs már a kezemben, így ha muszáj, akkor a „kici köcög keletivel” még én is megbirkózom. Száguldottunk jobbra-balra mint a részeg indián lova, mikor is satufék, és ez is azt mondá: HOTEL! (Mintha már hallottam volna ezt). Kipakk,hotelbe be, de már az gyanús volt, hogy nem felfelé megyünk, hanem az alagsorba. No ottan egy szoba kinyit. Ott feküdt egy thai család – de bakker anyám –, egy szobában vagy tízen. (Talán a takarítószemélyzet lehetett?). A kis fickó odalép az ágyhoz, nagyanyót leránt róla, és mutat ágyra: „VOILA!” Há mondom: – Gyá, gyá mingyá. Én itten egy percet sem maradok. Rohantam vissza a tuk-tukhoz mint az őrült. Jön utánam, kérdi: – Mibaj? Hámondom: – Nekem olyan szoba kő, ahol egyedül vagyok! Homlokot ráncol, semmi baj, újabb tekergés után felhangzik az ismerős mondat: HOTEL. – Én itt megvárom, először ő menjen be, és nézze meg a szobát. Bemegy, mad kijön széles vigyorral az arcán: – Ok! Oszt az is volt, mert éjfél elmúlt, immár 4 (!) röpke órácskával, volt üres egyágyas szobájuk 10 AUD-ért, de féláron kiadták. Tuk-tukos kiscsávótól könnyes búcsút vettem, adtam neki 5 dolcsit (gondoltam, életmentésért ilyen keveset kérni). Felcihelődtem a szobába, télleng egyedül voltam és szinte álltó helyemben ruhástól elaludtam. Fél nyóckor felébredtem, mert olyan füllesztő, párás meleg volt – légkondi meg nuku. „Kicsire nem adunk, örülünk, hogy élünk” csatakiáltással belevetetem magam a Bangkoki nappalba (ugye az éjszakát már ismertem). No de akkorty itt van végre a folyt. köv.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
