„Szalazúgyvolt…”, hogy a ’70-es évek végén (1978–79-ben (!), az „agyambó” kiapadhatlan forrásként előbúvó ötletektől vezérelve, egyszer elmentünk négyen az Országos Kéktúra útvonala mentén, a Cserepes-kő sziklaodú mészkőbarlangba. Az öcsém, én, meg még két kaladvágyó cimbi. Mind középiskolások voltunk. Anyáméknak 1 hétig kellett könyörögni, hogy engedjenek el, de végülis meglett az engedély.
Valahol a Bükk közepén található barlang, a legközelebbi lakott helytől minimum 10 km-re. Félkör alakú, deszkákkal védett bejáratába egy ajtót is felszereltek, ezen keresztül lehet bejutuni a 6 méter hosszú, 7 méter széles és 2,5 méter magas barlang egyetlen termébe, ahol egyszerű fapriccsek találhatók, nagyjából hat személyrészére. Ezért ha itt tervezünk megszállni, derékaljat és meleg hálózsákot mindenképpen hozzunk magunkkal! A szálláshelyen található még egy dobkályha is.
Az egyik cimbi (nem tudom honnan), szerezett nekünk deszantos, 3 rétegű hálózsákot, ami -15 °C-ig kellemes alvást biztosít. Anno, még az volt a szokás, hogy a legutolsó lakó, összekészített annyi fát a kályha mellé amivel valamennyire fel lehetett fűteni a barlangot. Ez mondjuk úgy +10–15 fok °C-t jelentett.
Csak az odaút volt vagy 10 óra. Be fűtöttünk a dobkályhába, melegedtünk. Mindenki megette azt, amit hozott. Majd lefeküdtünk aludni. Mindez április 4-én volt. Mikor elindultunk, Miskolcon esett eső. Rá se rántottunk, mink felmentünk. Reggel aztán, ébredéskor konstatáltuk, hogy itt bizony hó esett az éjjel, nem is kicsi. Elindultunk hazafelé, térdközépig érő szűz hóban. Nekem jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy taposhattam a szűz hóban a nyomot, mert egy vasbetétes kohász csizma volt rajtam. Mire a buszhoz értünk – pedig akkor még jó erőben voltam, mert heti 3-4 alkalommal is futottunk 10 km a tesómmal –, úgy elfáradtam, hogy a buszon elaludtam. Úgy kellett kicibálniuk. Emlékezetes túra volt, az már biztos.
0 hozzászólás