„Szalazúgyvolt…”, hogy az egyik 7végén – ugyanaz a négyes, aki a Cserepes-kőben is meghált –, elhatározta, hogy ismét eltölt egy éjszakát a Bükkben. A mostani célpont a Lonci-rét volt.
Volt ott egy egy kirándulóknak készített fedett megálló. Ráadásul volt benne egy tök üres emelet. Szal mondám: „menjünk, aluggyunk ott”. Így is történt, összeállt a 4 fős csapat, deszantos hálózsákkal, némi hideg élelemmel + vízzel. Ez a hely sem egy turistákkal agyontiport övezet. Felszambáztunk a rétre, tüzet raktunk, megvacsiztunk, ki mit hozott, és az „emeleten” lefeküdtünk aludni. Akkor még igazi tél volt. Kb: –10 °C fok lehetett (a lényeg, hogy hajnalban fagyott.) A kohász csizmám nedves, hasított bőr szára úgy megfagyott reggelre, hogy olyan kemény lett mint egy konzerv doboz teteje. A fiúk újfent tüzet raktak, a csizmámat meg belették, hogy kiolvadjon. Ez meg is történt. Hozták azon melegében, fel is vettem, de mivel bőrtalpa volt, faszögekkel (ilyen ma már csak a mesében van), ami egy tenyérnyi területen leégett, ezért kicsit „hűvös volt” benne. Hazamentünk. 2 következménye volt volt. 1.) Az egyik cimbi anyja felhívta a családomat, hogy miattam lett a gyerekének arcüreg gyulladása. 2.) A megégett talpú csizmát, el kellett vinnem egy cipészhez, aki – óriási szerencsémre – „meghegesztette” a csizmát. Azóta, bármikor arra járok kocsival, mindig eszembe jut ez az ominózus történet.
„Szalazúgyvolt…”, hogy a ’70-es évek végén (1978–79-ben (!), az „agyambó” kiapadhatlan forrásként előbúvó ötletektől vezérelve, egyszer elmentünk négyen az Országos Kéktúra útvonala mentén, a Cserepes-kő sziklaodú mészkőbarlangba. Az öcsém, én, meg még két kaladvágyó cimbi. Mind középiskolások voltunk. Anyáméknak 1 hétig kellett könyörögni, hogy engedjenek el, de végülis meglett az engedély.
Valahol a Bükk közepén található barlang, a legközelebbi lakott helytől minimum 10 km-re. Félkör alakú, deszkákkal védett bejáratába egy ajtót is felszereltek, ezen keresztül lehet bejutuni a 6 méter hosszú, 7 méter széles és 2,5 méter magas barlang egyetlen termébe, ahol egyszerű fapriccsek találhatók, nagyjából hat személyrészére. Ezért ha itt tervezünk megszállni, derékaljat és meleg hálózsákot mindenképpen hozzunk magunkkal! A szálláshelyen található még egy dobkályha is.
Az egyik cimbi (nem tudom honnan), szerezett nekünk deszantos, 3 rétegű hálózsákot, ami -15 °C-ig kellemes alvást biztosít. Anno, még az volt a szokás, hogy a legutolsó lakó, összekészített annyi fát a kályha mellé amivel valamennyire fel lehetett fűteni a barlangot. Ez mondjuk úgy +10–15 fok °C-t jelentett. Csak az odaút volt vagy 10 óra. Be fűtöttünk a dobkályhába, melegedtünk. Mindenki megette azt, amit hozott. Majd lefeküdtünk aludni. Mindez április 4-én volt. Mikor elindultunk, Miskolcon esett eső. Rá se rántottunk, mink felmentünk. Reggel aztán, ébredéskor konstatáltuk, hogy itt bizony hó esett az éjjel, nem is kicsi. Elindultunk hazafelé, térdközépig érő szűz hóban. Nekem jutott az a „megtisztelő” feladat, hogy taposhattam a szűz hóban a nyomot, mert egy vasbetétes kohász csizma volt rajtam. Mire a buszhoz értünk – pedig akkor még jó erőben voltam, mert heti 3-4 alkalommal is futottunk 10 km a tesómmal –, úgy elfáradtam, hogy a buszon elaludtam. Úgy kellett kicibálniuk. Emlékezetes túra volt, az már biztos.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
