Középiskolás koromban az Öcsémmel együtt tájfutók voltunk. Elég jól tájékozódok, de az Öcsém ebben fenomenális volt. Életemben nem találkoztam még ilyen tájékozódási képességgel ami neki van. Meg mivel én spec. angolra Ő meg spec. tornára járt, jobban is futott nálam. Történt egyszer, még a 70-es évek végén, hogy rendeztek Miskolc-Tapolcán egy éjszakai tájfutó versenyt. Mondanom sem kellett, mindketten kellőképp ráizgultunk.
Azok kedvéért akik ebben járatlanok, dióhéjban összefoglalnám a tájékozódási futás lényegét. Adva van egy erdő, kapsz egy nagyon részletes térképet szintvonalakkal meg mindenféle jelzéssel, kivéve azt az egyet, hogy ezen kívül még a turista ösvények sincsenek feltüntetve rajta. Van nálad egy profi iránytű + a térképen belelőve fél tucat pont, amit a vadonban meg kell keresned, ott van olyanféle cucc mint a tűzőgép, csak a tűk különböző formátumban állnak. Mikor egyenként(!) elstartolsz, akkor az a feladat, hogy a térkép+iránytű+zseblámpa kombóval, minden pontnál átlyukasztva a térképet a legrövidebb időn belül érjél célba. (Természetesen közben végig futsz a dzsindzsában.)
Na szóval, volt ez a Miskolc-Tapolcán rendezett éjszakai tájfutó verseny. Este 9-kor volt a rajt az erdőben lévő kőbányába vezető úton. Térkép kioszt, rajt. Itt (kivételesen) engedélyezve volt a tömegrajt. El is startolt a nem túl népes csapat. Én csak az Öcsémet figyeltem és próbáltam vele lépést tartani, az első pontig sikerült is. Míg ott vacakoltam a térképpel + a tűpárnával, az Öcsém eltűnt az erdőben, így tök egyedül maradtam az nagy setét kerek erdő közepén. Én lélekben feladtam a versenyt, és az új célom az lett, hogy találjak vissza a starthelyre. Nem így történt. Eltévedtem. Térkép, iránytű mellett sem tudtam hol lehetek, és merre van a cél. Már nem futottam, csak sétáltam, próbáltam fények és hangok alapján tájékozódni, de semmit nem érzékeltem. Nagyjából megéreztem, merre is kell mennem, mikor átcsörtetve egy bozótoson, egy visszacsapódó ág lekapta rólam a szemüvegem. Tudnivaló, hogy erőst rövidlátó vagyok, a térképet kiválóan láttam, de az erdőt csak elmosódottan. Eddig nem is estem pánikba, de ezen a ponton nagyon komolyan elkezdtem aggódni az életemért. Lementem kutyába és az avarban tapogatózva keresgéltem a szemüvegemet, amit egy idő után szerencsére megtaláltam. Ismét megpróbáltam navigálni, de már dőlt rólam a jeges veríték. Csak a jóisten tudja hogyan, visszataláltam a célba. A startkaput meg mindent már eltüntettek, csak az Öcsém volt ott. Mindez éjjel egykor. Ő, testvériesen fogadott: – Hol a faxban voltál, már 2 órája itt dekkolok miattad. Mondtam, hogy eltévedtem. Megértette. És mivel éjnek éjjele volt, busz már nem járt, úgyhogy futottunk még 6 kilométert hazáig. Éjjel 2-kor estünk be az ajtón. Szerencsénkre a szüleim már mélyen aludtak 🙁 .
Mit modjak, „felejthetlen az élmény” .
0 hozzászólás