Ausztrália mélyén
„Szalazúgyvolt…”, hogy a nagy ausztráliai utazásom másodnapján megérkeztem az első igazán érdekes helyre, nevezetesen Coober Pedy-be (opálbányászatáról ismert kisváros a Nagy-Viktória-sivatag közepén), ahová 11 órányi folyamatos 110 km/órás száguldás után érkeztünk meg. Útközben egyszer volt tervezett megálló – az Outback = a nagy semmi (bozót) közepén valahol –, egy útmenti, üres benzines hordónál. A sofőr kiszállt és „egy laza csuklómozdulattal” bedobta a nála lévő összespárgázott csomagot, ami tele volt levéllel, újsággal, prospektussal. Kérdeztük: mi volt az, ahol megálltunk?
– Egy postaláda – jött a válasz, – heti egyszer hozok bele cuccot és itt hagyom.
– Na és ki a tulajdonos?
– Őt még sosem láttam, de biztosan él, mert hétről hétre eltűnik a pakk. (!)
Coober Pedy: Szerte a világon az opálbányászatáról híres, bár mostanra nagyjából kimerült, már hanyatlóban van. „Specialitása”, hogy az emberek a kiürült bánya tárnáiban laknak a földalatt, ahol a természetes hőszigetelésnek köszönhetően mindig kellemes a hőmérséklet. Én is becuccoltam egy ilyen „back packers”-be, ami olcsó tömegszállást jelent, összesen 10 dollár volt egy éjszaka. Szerencsémre teljesen üres volt, úgyhogy nagyon komfortosan éreztem magam. Volt zuhanyzó is, igaz fizetős. Mint nálunk az autómosó úgy működött, 25 centért fél percig lehetett zuhanyozni. Felszerelkeztem egy marék aprópénzzel, így kezdtem neki a zuhanyzásnak. A vízfolyás olyan gyorsan abbamaradt, hogy bőven szappanos maradtam utána. Életemben nem zuhanyoztam soha ilyen fénysebességgel mint akkor. Felfrissülve fel(😜)mentem a recepcióhoz, ahol egy fiatal hölgy kedvesen fogadott. Kérdeztem, milyen idő lesz? – Enyhe tavaszias idő, alig 35–37 °C fok. – És mégis mit lehet itt csinálni? Útbaigazított, hogy fizessek be egy Dog Fence látvány túrára. Így is tettem.
A Dingo Fence vagy Dog Fence egy kártevő-kizáró kerítés Ausztráliában, amely a dingókat a kontinens viszonylag termékeny délkeleti részén tartja távol (ahol nagyrészt kiirtották őket), és megvédi Queensland déli részén a juhnyájakat. Ez az egyik leghosszabb építmény a világon. 5614 kilométer hosszan húzódik.” (Wikipedia)
Miután befizettem a túrára, előállt egy kisbusz – ment benne a légkondi ezerrel –, és felszálltunk rá mind az öten, valamennyien külföldiek voltunk, akikre emlékszem két svéd lány, egy osztrák és egy japán diák, meg jómagam. Elindultunk a vörös sivatagba, majd egy düledező drótkerítésnél megálltunk. Mit mondjak, nem voltam lenyűgözve. Annál inkább meglepett, hogy amint kiszálltunk a busz kellemes hűvös levegőjéből, a semmiből kb. egymillió légy lepett meg minket, de valami borzalom módon. Itt értettem meg, miért lehet minden turistaboltban „parafadugós sapkát” venni.
Mikor is jól „kigyönyörködtük” magunkat a kerítésben, kaptunk 20 perc szabadidőt, hogy opál után kutassunk. Ennek a lényege az volt, hogy a vörös színű köves-homokos sivatagban kellett a kavicsokat rugdosni, hátha szépen megcsillan valami. Láss csodát az egyik kavicsban tényleg észrevettem egy színes csillanást a tűző napfényben. Odavittem az idegenvezetőhöz – aki egyben a sofőr is volt – hogy ez meg mi? Ránézett és arcán döbbenetes undorral közölte, hogy ez bizony opál. Hurrá, ennek nagyon megörültem, nemhiába szűz kéz… Később kiderült, hogy a sofőr régebben opálbányász volt, de tönkrement, mert elhagyta a szerencséje, ezért utált engem annyira.
Visszatérve Coober Pedy-be, kerestem egy opál ékszer üzletet (nem volt nehéz, volt vagy egy tucat), bementem, illedelmesen köszöntem. A tulaj fogadta a köszönésem és egyből azt kérdezte, hogy honnan jöttem? Mondtam, hogy from Hungary Europe(!). Erre keblére ölelt: „– Akkor mi szomszédok vagyunk, merthogy én meg görög vagyok”. Egyből lett is barátság. Mutattam neki a kavicsot. – Mit lehetne ezzel kezdeni? – Adjam oda, ő majd megcsiszolja, hiszen ebből él. Így is lett, csiszolt belőle egy szív alakú medált, a napsütésben káprázatos színekben pompázott.
Másnap fájó szívvel intettem búcsút Coober Pedynek – mert indultunk tovább –, de az emléke örökre megmaradt.