„Szalazúgyvolt…”, hogy felvételt nyertem a SOTÉ-ra. Miskolci lévén, kollégiumba jelentkeztem, de helyhiány miatt egy ideig a nagynénémnél hédereltem. Egyszer kaptam egy levelet, amelyben értesítettek, hogy van kollégiumi férőhely.
A megadott napon, (nem kis bőröndömmel!) elcsicsonkáztam a Rezső térre, ahol annak rendje-módja szerint jelentkeztem az igazgatónőnél. Mondta, hogy a 106-os szobában fogok lakni. OK. Szépen felcihelődtem és megkerestem a 106-os objektumot. Illendően bekopogtam, a bőröndömmel együtt bementem és közöltem, hogy most jövök az igazgatónőtől, aki azt mondta, itt fogok lakni. Két néger csávó erre hátrafordult, felállt az egyik – mit mondjak, vagy egy fejjel magasabb volt nálam –, végigmért, majd mély basszushangon azt mondta, az biztos, hogy NEM! Odasétált hozzám és kirakta a bőröndömet a szobából, majd mélyen a szemembe nézett. Jobbnak láttam angolosan távozni. Leginkább a Frédi és Béni rajzfilm sorozat ikonikus záró képsora jutott eszembe.
A cuccomat hátrahagyva rohantam vissza az igazgatónőhöz és remegő hangon elmeséltem a történteket. Annyit kérdezett csak, mikor a mondanivalóm végére értem: – Csak nem egy 2 méter magas, koromfekete srác volt az? De igen – feleltem. Felsóhajtott és közölte: – Akkor tényleg nem fog ott lakni. Kezdésnek elég erős volt.
A folytatás végül az lett, hogy pótágyon laktam egy négyágyas szobának a közepén egy fél évig. Volt hová fejlődnöm a hogyan pakoljunk el egy 2×1 méteres helyen úgy, hogy senkinek semmi ne legyen útjában.
0 hozzászólás