Nos, nagy boldogságban visszaültem a gleccservasútra és ismét felmentem a legtetejére. Kiléptem a napsütésre és minden gondom-bajom elszállt. Repesztettem lefelé – mikoris közbeszólt a karma –, megint kiesett az a qva kontaktlencse. Egyből a napszemcsit néztem (persze nem volt benne). A küzdelmet végleg feladva óvatosan learaszoltam a felvonóig és bánatosan beálltam a lefelé induló sorba.
Ahogy ott álldogáltam, éreztem, hogy nagyon szorít a bakancsom. Lehajoltan, hogy kikapcsoljam a csatját és a rövidlátó, kontaktlencse nélküli szememmel apró csillanást véltem felfedezni a csatton. Érdekődésemtől hajtva lehajoltam, hát nem ott volt az a fránya kontaktlencse! Mondom ilyen nincs 😎. Felcsippentettem, óvatosan az ujjaim között tartva felbaktattam a hegyimentők kuckójához, újfent bekopogtam, illedelmesen köszöntem, és bánatos félmosollyal megint felmutattam a kontaktlencsémet. A hegyimentők úgy röhögtek, hogy leestek a székről 🤣 . Egy pissz nélkül tették a dolgukat. Öntötték a vizet a kupakba, ráleheltek a tükörre, én pedig rutinosan visszatettem a lencsét. Megköszöntem. Búcsúzáskor valami olyasmit mondhattak, hogy csak délután 5-ig találom őket ott! 🙂 A továbbiakban említésre méltó esemény már nem történt.
0 hozzászólás